Gyakran kérdezik tőlem, hogy mi van a vízhálózat belsejében, hogy kell azt elképzelni. Sok száz használati melegvíz-rendszerhez volt már szerencsém, de erősen használt HMV-csövet belülről még, bevallom, sosem láttam.
A minap egy ismerősömhöz voltam hivatalos, aki végül lemondta a találkozót, arra hivatkozva, hogy cserélik a használati melegvíz-csövet, 8. emeleti, kispesti panellakásában.
Én magam, ahelyett, hogy egy új időpontot javasoltam volna számára, megkértem, hogy legyen olyan kedves, és szerezzen nekem egy darab csövet.
El is feledkeztem erről a kérésemről, amikor is a nyélbeütött találkozó alkalmával ismerősöm leteszi elém a csődarabot. A Szent Grált! A cső 10 cm hosszú volt, úgy 1 colos kb. és egy nagyjából 2-3 mm-es lyuk volt a közepén, azon lehetett csak átlátni. Na, de helyettem beszéljenek a képek.
Hogy mi van ebben? Gyanítom, egyszerűbb lenne úgy kérdezni, hogy mi nincs: rozsda, korróziós melléktermékek, sár, biofilm és ebben, az ezek adta mátrixban már gyakorlatilag minden megragadhat, ami valaha átfolyt a vezetéken.
A vezetéket egyébként éppen az alacsony maximális áramlási sebesség miatti fogyasztói nyomásból adódóan cserélték ki.
Utóirat: azóta kaptam egy bő egy méteres szakaszt is, ami azóta a kertünk „dísze”, de egyszerűen nincs szívem kidobni az én Szent Grálomat!
A képek mindkét csőszakaszról készültek:
Egy biztos, ez a közeg kiváló alapot nyújt biofilm-réteg kialakulására, a biofilm pedig védelmet biztosít a legionellák elszaporodásához. Nem meglepő módon, korábbi kutatásunk a hazai vízrendszerek – köztük a távhős rendszerek – komoly legionella-szennyezettségéről számolt be.
[1hivatkozas]
Amikor a fenti kutatás készült, még nem volt kötelező érvényű jogszabály a vízhálózatok Legionella kockázatértékelésének elkészítésére. A fenti képek pedig meg is válaszolják a kérdést, hogy mennyire van relevanciája a HMV-rendszereket komoly fertőzési forrásnak tekinteni.
[2hivatkozas]