Egy hazai tanulmány ezer feletti vízminta esetében vizsgálta az összefüggést a hálózati víz hőmérséklete és a vízminták Legionella-csíraszáma között. A vizsgált melegvíz minták háromnegyedének hőmérséklete a legionellák szaporodásához kedvező 20 és 55°C közötti tartományba esett. Ezen hőmérsékleti tartományban jelentősen megnőtt mind a legionellára nézve pozitív, mind az 1 000 TKE/L feletti minták aránya (ábra).
Könnyen tehetjük fel a kérdést, hogy akkor miért nem emelik meg az üzemeltetők a használati melegvíz hőmérsékletét kellően magasra és máris megoldódna a probléma, volt nincs Legionella a melegvízben.
A kérdés sajnos nem ilyen egyszerű.
Eleve az épületre menő melegvíz hőmérsékletét a vízkőképződés, a korrózió mérséklése illetve a forrázás-veszély elkerülése érdekében, illetve energetikai és gazdasági megfontolásokból, sőt akár megszokásból is gyakran alacsonyan tartják. A fenti szempontok a közintézményekben fokozottan érvényesülhetnek.
Hogy a fogyasztóhoz érő víz mennyire meleg, elsősorban a hálózatra menő víz hőmérséklete (a hőközpontban) és a rendszer beszabályozottságát jellemző hálózaton belüli hőmérsékletesés határozza meg. Gyakori probléma, hogy az épületre menő melegvíz hőmérséklete megfelelően magas ugyan, de mire a fogyasztóhoz ér, az ajánlott 5-10 °C-kal ellentétben nem ritkán 20, egyes extrém esetekben akár 30 °C-ot is hülhet a hálózat egyes pontjain. 50 °C alatti hőmérséklet, mint a fenti példán láthattuk, kedvező a baktérium szaporodása szempontjából. Elsődleges célnak kell lenni tehát a Legionella kockázat-kezelésben az ilyen mértékű hőmérsékletesés elkerülése érdekében, hogy a használati melegvízrendszer megfelelően beszabályozott legyen.
Azon vízhálózatok esetében, amelyekben a kívánt hőmérsékleti viszonyok a hálózat egészében vagy egy részében nem érhetők el, ott alternatív fertőtlenítési megoldásról kell gondoskodni, Magyarországon a jogi szabályozás és a legionellával kapcsolatos veszélyérzékelés hiányában ez nem elterjedt gyakorlat.